A karácsony mindig különleges időszak. Ránk törnek az emlékek, az érzések. Persze ezek vegyesek, és nem mindenki ugyanarra gondol. De valahol mindig benne van a HIT és a REMÉNY.

Volt egy karácsonyfa talpunk. Ez még a nyolcvanas években, de jó eséllyel már előttem is létezett. Két vastag és tömör fa, keresztbe rakva, középen lyukkal. A felülete nem volt túl szép, ezért minden évben volt valamilyen próbálkozás szépíteni. Papírral bevonni, lefesteni, lakkozni, "arannyal" bevonni. Az anyaga, a felületi kezelése, a sokszoros ragasztás vagy akármi miatt viszont ezek a kísérletek mindig kudarcba fulladtak. De legalább egyre csúnyább lett. Viszont volt, nem kellett újat keresni, fabrikálni, és ahogy vittük magunkkal, mint egy keresztet. Az alakja amúgy is adott volt.

Akkoriban a fenyőfák valahol a nagy és a grandiózus között voltak, elérhető áron, mivel mást amúgy sem lehetett venni. Ennek megfelelően a törzsük is eléggé vastag volt, gyakran olyan, hogy most, felnőtt fejjel - pontosabban kézzel - sem érném át. Ebből adódott az egyik top karácsonyi mellékfoglalkozás (a takarítás és főzés lévén a fővonal). Volt az izzósor kibogozása, aki kizárólag soros kapcsolásban létezett, így mire meglett a vége (eleje?), és röpke 40-80 perc alatt sikerült kibogozni, kiderült, hogy nem is világít. Szerencsére vizuálisan is megállapítható volt, melyik izzó égett ki, és voltak pótizzók is, amik természetesen már 3-4 évvel ezelőtt elfogytak. Nem baj, úgy is jól mutat a fán, majd gyújtunk gyertyát. De ezt megelőzte a "talpba faragás", amivel addig ajánlott csökkenteni a fa természetes átmérőjét, míg az bele nem fér az adott nyílásba. A talpon található lyuk átmérője legfeljebb két centiméter lehetett. A törzs pedig 4-5-6. Nem részletezném. És ekkor tanultam meg, mi az ünnep lényege. Mert édesapámban ott volt a HIT, hogy a fa valamikor belefér a talpba, bennünk pedig ott volt a REMÉNY, hogy később sem esik ki belőle. Vagy végre lecseréljük. A talpat.